4. Családi vacsora

A kórházból hamar megkaptuk az eredményeket és az orvosokkal, valamint a szüleimmel együtt egy kísérleti gyógyszer mellett döntöttünk. Azt mondták, hogy ezzel van a legnagyobb esélyem a gyógyulásra. Ez olyan meggyőző érv volt, hogy nem volt helye vitának. Ha pedig nem válik be, még mindig ott van a kemó.

Szóval otthon maradhattam, szedtem a felírt pirulákat és reménykedtem a gyógyulásban, valamint hetente többször be kellett mennem a kórházba ellenőrzésre. Életben akartam maradni, leérettségizni, szerelembe esni, majd csalódni. Mindent akartam.

Már két hete szedtem a gyógyszert, de volt pár mellékhatása, amire ugyan előre figyelmeztettek, de nem voltam felkészülve rá.

Mindannyian az asztalnál ültünk egy szombat este, én csak a villámmal ide-oda rendezgettem az ételt a tányéromon, egyáltalán nem voltam éhes.

- Talán nem ízlik? – kérdezte az anyám, majd minden figyelem rám irányult.

- Nagyon finom – nyugtattam meg -, csak egyáltalán nem vagyok éhes – vallottam be, majd leraktam a villát. Kavargott a gyomrom, pedig csak pár falaltot ettem. Hányingerem volt.

- Anya, akkor elmehetek ma a bulira? – kérdezte Amy reménykedve. A haja tökéletesen állt, profi volt a sminkje, csak ruhát kellett volna cserélnie és indulásra is kész lett volna.

- Már mondtam, hogy nem nyitok erről vitát. Nem mehetsz. – vágta rá. Hitetlenkedve nézett a testvérem anyámra.

- Most komolyan? Mindenki ott lesz, aki számít. Nyári szünet van, iskola sincs. Miért nem mehetek? – kérdezte dühösen.

A szüleink furcsa pillantást váltottak, tudtam mire megy ki a játék. Megtiltanak valamit, pedig tudják, hogy meg fogják engedni. Azt fogják mondani, hogy egy feltétellel. És így olyan érzést keltenek benned, mintha jól jártál volna, pedig nem.

- Jó, oké – bólintott anya beleegyezően -, elmehetsz.

- Köszönöm, köszönöm – örvendezett Amy és azt hittem még ugrándozni is fog, de továbbra is ülve maradt.

- De van pár dolog, először is éjfélre itthon kell lenned – közölte a tényeket az apám.

- Hamupipőke – ugrattam a tesómat, aki gyilkos pillantást küldött felém, Lilly pedig elkezdett kuncogni.

- Legyen kettő – alkudozott a nővérem.

- Egy óra a maximum.

- Oké – vágta rá Amy. – Ennyi? – kérdezte és már állt is volna fel az asztaltól.

- Olívia, neked nem lenne kedved menni? – kérdezte az anyám, én pedig éppen ittam és majdnem kiköptem a vizet az asztalra.

- Nekem? – kérdeztem vissza értetlenül. – Meg sem vagyok hívva – magyaráztam és leraktam a poharamat.

- Én is mehetek? – kérdezte a húgom, de apa és anya egyszerre vágta rá, hogy szó sem lehet róla. Csalódottan dőlt hátra a székben, de nem firtatta a dolgot.

- Miért akarjátok, hogy elmenjek bulizni? – szegeztem a szüleimnek a kérdést, és egyre idegesebb lettem. Talán azért, mert tudtam a választ. – Gyógyszert szedek, amitől meg fogok gyógyulni – kiabáltam és felpattantam az asztaltól, a szék pedig, amin addig ültem, a hirtelen lendülettől hátraesett.

- Én csak – hebegte az anyám könnyes szemekkel -, azt hittem szeretnél kimozdulni itthonról.

- Ha akarnék, akkor szerveznék saját magamnak programot – magyaráztam. Aztán Amy-re néztem, aki ledöbbenve hallgatta az eseményeket. Remegtem az idegességtől. Mit jelent ez? Azt hiszik, hogy meg fogok halni? – Igazatok van, el kell menjek innen. Nem bírom ezt a légkört, fullasztó. Amy, majd úgy teszek a buliban, mintha nem is ismernélek, oké? – kérdeztem és a szobám felé indultam, át kellett öltözzek.

Ennyit a békés és nyugodt családi vacsorákról. 

3. Csillagok

Egyébként nem teljesen igaz, hogy egy általános vizsgálattal kimutatható a leukémia. Mármint, hogy be tudják sorolni, mely altípusba is tartozik a betegséged – és célzott, hatékony kezelést kaphass -, először csontvelőt kell venniük. Igen, először én is teljesen megrémültem. Egyszerűen csak otthon akartam lenni, nem értettem, miért nem tudnak már békén hagyni. De aztán megígérték, hogy ezután hazaengednek, szóval már a hátamon feküdtem, a mellkasomat a szegycsontomnál lefertőtlenítették és érzéstelenítőt is kaptam, majd egy vastag, rövid tűvel néhány csepp csontvelőt szívtak ki. Nem mondom, hogy kellemes volt, de ki lehetett bírni. Ezután leragasztották a helyét és végre mehettem utamra.

Anya előttem ment, és a bőröndömet húzta maga után. Az én kezemben egy kisebb táska volt, csak ezt engedte meg, hogy hozzam. Anya teljesen aggódó üzemmódba kapcsolt, ami minden egyes pillanatban emlékeztetett engem arra, hogy haldoklom. Amint kiléptünk az épületből, egyből megcsapta az orromat a friss esőillat. Még mindig zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, mi pedig a szakadó esőben futottunk a kocsihoz. Anya már rég bent ült a volán mögött, de én az ég felé néztem hunyorogva, és komolyan átfutott az agyamon, hogy hiányozni fog ez. Megráztam a fejem, kinyitottam az autó ajtaját és gyorsan bepattantam. Hiányozni fog a vihar nekem? Aki egész éltében utálta a villámokat, az esőt és a párát. Úgy éreztem, kezdek megőrülni. De ugyanakkor, az út hátralévő részén azon gondolkoztam, mi fog még nekem hiányozni ebből az életből. Anyámra pillantottam, aki a vezetésre koncentrált, belőlem pedig előtört a zokogás.

- Mi a baj? – kérdezte aggodalmasan és a szeme sarkából rám nézett. – Fáj valamid?

Megráztam a fejem. Hogyan is magyarázhatnám el neki, hogy ne okozzak neki még több szenvedést… Azt akarom, hogy örökre velem maradjon, hogy ne hagyjon el soha. Pedig pont én voltam a probléma, én készültem itt hagyni mindent és mindenkit, még hogyha nem szándékosan is.

- Csak örülök, hogy este végre majd a saját ágyamban aludhatok – hazudtam szemrebbenés nélkül és figyelmem az ablaktörlőre irányítottam.

Annyira jó volt a való életbe visszatérni és soha nem gondoltam volna, hogy valaha is ennyire fogok örülni annak, hogy a húgom és a nővérem veszekedését kell hallgatnom. Mosoly bujkált a szám szélén, éppen a konyhaasztalnál ültem és müzlit ettem. Valami apróságon kaphattak össze, mindig azon szoktak, de most az egyszer nem rájuk akartam kiabálni, hogy fejezzék már be ezt a hülyeséget, hanem hallgatni őket. Amy gyors léptekkel szaladt le a lépcsőn, Lilly pedig a nyomában volt és csak mondta és mondta. Aztán észrevettek engem és a vita abbamaradt, szerintem még levegőt sem vettek egy pillanatra.

- Sziasztok – köszöntem és felálltam az asztaltól. – Most hozott haza anya – magyaráztam, mert teljesen ideges lettem attól, hogy csöndben engem figyelnek. Amy közelebb jött és szorosan megölelt. Pár pillanatra ledöbbentem, mert a nővérem egész életemben utált engem. Tényleg így volt, nem viccelek. Aztán Lilly is odajött, majd átkarolt és azt suttogta, hogy hiányoztam. Felnevettem, kibontakoztam a karjaik közül és visszaültem az asztalhoz.

- Ne vicceljetek, hisz csak egy hétig voltam távol – jegyeztem meg, de valójában azt akartam mondani, hogy ők is nagyon hiányoztak nekem. De erre képtelen voltam. 

Vacsora után felmentem a szobámba, leültem az ágyamra és hátradőltem, majd a plafonra festett csillagokat kezdtem el bámulni. Nem is emlékeztem pontosan, mikor is készítettem őket, de elég bénák voltak, ez volt az igazság. Nem voltak tökéletesek, de amikor szomorú voltam órákon át csak bámultam őket. Megnyugtattak. Elszorult a torkom és a sírás kerülgetett.

Hiányozni fognak a csillagok…

2. Nézz rám, jól vagyok!

2015. július 19. Úgy beleégett a tudatomba ez a dátum… ekkor lettem rosszul. Másnap már azt is tudtam, hogy haldoklom. Nem voltam dühös vagy mérges nem rendeztem jelenetet, nem voltak törött vázák a nyomom után. Egyszerűen csak azt mondogattam magamban, hogy beteg vagyok és meg fogok halni, de az agyam képtelen volt ezt elfogadni.

Emmát a kórházban ismertem meg. Azt mondta nem vagyok elég közel. Ha majd hányok, kihullik a hajam és lefogyok, akkor érezni fogom a halál közelségét és az agyamban is tudatosulni fog, hogy ez a vég és semminek sem a kezdete.

2005. július 20. Ekkor közölték leukémiám van. Újabb fontos dátum, amit fel sem kellett írnom a naptáramba. Nem sírtam aznap, sőt azután sem. Az orvosok felvázolták, mi a helyzet és én is utánanézem a neten.

Az orvosom és a szüleim kitérő válaszokat adtak arra, hogy rossz esetben mennyi ideig élek még. „Nem lehetünk ebben biztosak” „Senki sem tudhatja” „Nehéz lenne megmondani”

- Mennyi időm van hátra?- kérdeztem meg a nővértől és megragadtam a karját. Ő döbbenten pillantott felém, majd lesütötte a szemét.

- Én ezt nem tudom, az orvosa tudna erre válaszolni – felelte és megköszörülte a torkát

- Már kérdeztem tőle, kérem – itt szünetet tartottam -, mondja el – csak suttogni bírtam.

Azt mondta, hogy jó esetben a következő nyárig van időm.  De ez csalóka. Azt javasolta, írjak egy listát arról, amit még szeretnék megvalósítani. Rámeredtem, én ilyeneken még nem gondolkoztam és egyből az a film jutott eszembe, ahol öregek váltják valóra a bakancslistájukat.

- Az ilyenhez én még túl fiatal vagyok.

- Olívia - kezdte, majd félrenézett - őszig csináld meg azokat a dolgokat…

- De… - vágtam közbe -, de azt mondta, hogy van egy évem.

- Olívia, nézd a végére nagyon gyenge leszel. Van egy csoport, akiktől kérdezhetsz, akik felelnek. Igazat mondanak, nem áltatnak, de biztatnak és támogatnak. Felírta a címet és a telefonszámot. – A lányom is ide járt – mondta, majd kiment a szobámból. Nem kellett megkérdeznem, tudtam, hogy a lánya halott, hogy két méterrel a föld alatt van.

Amíg bent voltam a kórházban az állapotom javult. A gyógyszerek, infúzió erővel töltöttem fel a testem, el sem tudtam hinni, hogy haldoklom. Nem ilyen egy haldokló. Ismertették a lehetőségeim. Kaphatok kemót erről rengeteget olvastam a neten, diétát is javasoltak vagy vannak kísérleti gyógyszerek és megannyi lehetőség.

Én lehet, hogy nem voltam képes felfogni a betegségem, viszont a nővérem és a szüleim talán túlságosan is. Úgy néztek rám mintha már egy koporsóban, nem pedig csak egy kórházi ágyon feküdnék. Ők nem látták a reményt.

Anyám éppen a ruháimat és a cuccaimat csomagolta.

- Szeptembertől nem megyek iskolába. Egy évet kihagyok.

- Fogadunk magántanárt - mondta az anyám. Talán látta a reményt vagy nem akart megrémiszteni.

- Nem akarom.

- Oké.

- Minden reggel sokáig fogok aludni.

- Ameddig csak szeretnél.

- Nem csinálok házimunkát.

- Rendben.

- Kell egy palacsintanap. Ez a kedvenc ételem. Semmi diéta kedvéért nem mondanék le róla. 

Anyám az ágyra tett bőrönd mellé ült és sírni kezdett.  Ha ennyire nagy kérés, akkor lemondok a palacsintanapról.  Tovább pakolt és közben csorogtak a könnyei.

- Otthonról fogok dolgozni - mondta és próbált mosolyt erőltetni az arcára.

- De nézz rám, jól vagyok, erre semmi szükség.

1. Még élek

Azt mondják, hogy az emberek annyi terhet kapnak életük során, amennyit elbírnak. Isten a legnehezebb harcokat a legjobb katonáinak adja… na persze. Ha nem lenne olyan kilátástalan a helyzetem, mint most, akkor talán nevetnék is. De nem teszem.

Itt ülök a monitor előtt és blogolok, mert senkinek nem tudom elmondani, mit érzek. Ugyan van pár internetes barátom, de még ők sem tudják a teljes történet, szóval itt vagyok és addig írok, amíg még élek és megtehetem, vagy amíg meg nem gyógyulok. Nagyon nem mindegy mondjuk… Ne haragudjatok, de ha már nem leszek beteg, abba fogom hagyni az egészet. Ahogy akkor is, ha két méterrel a föld alá kerülök.

Ha már itt tartunk, nem hiszek Istenben, sem ebben a túlvilági dologban. Ha pedig létezik, akkor üzenem neki, hogy nagyon kegyetlen. A nehéz napjaimon ugyanakkor haragszom rá, annak ellenére, hogy nem hiszek a létezésében. Fura és értelmetlen. De igényt tartok arra, hogy utálhassam. Valakit okolnom kell. De térjünk is vissza hozzám. Első tény magamról: még nem vagyok halott. A hangsúly a még szócskán van.

Az gimnázium második éve utáni nyáron lettem először rosszul. Már a tanév végén is voltak jelek, de betudtam év végi fáradságnak. De akkor se lettem jobban, amikor tízig aludhattam. A tizenöt évbe belefáradt a testem, és amikor megtudtam a diagnózist azt hittem, hogy végleg.

Egy nyári este estem össze anyu szülinapi partiján. Nem volt nagy felhajtás, de apuval eléggé kitettünk magunkért. Én feleltem a díszletért, a nővérem a kajafelelős volt, a húgom őrizte a titkot, apu pedig az ajándékokért és vendégekért felelt.

Folyt rólam a hideg verejték, de nem akartam senkinek sem szólni, nem akartam elrontani a bulit. Ha egy filmbe lettem volna, a pasim karjai közé esem és ő elkap. De nem volt pasim. Őszinte leszek, még sohasem volt pasim. Teljesen elkeserítő a helyzetem, igaz?

Vagy a házba menet a medencébe csobbanok…így képzelem a jelenetet: a zene elhalkult volna a vendégek visszafojtották volna a lélegzetüket én pedig lassított felvételben zuhantam volna a vízbe. Nekem ez az utolsó verzió tetszett volna a legjobban, de nem így történt. 

Épségben elhaladtam a medence mellett és a fürdőszobában megmostam az arcom. A szemem alatt karikák húzódtak és a szokásosnál is sápadtabb voltam. Aztán épségben ki is értem. Pár gyertyát elfújt a szél ezért éppen azokat gyújtogattam, amikor összecsuklott a lábam, nem bírta el a súlyom. A gyertya lángja égett, az én lelkem lángja pedig elhalványult. A lány, aki gyertyagyújtás közben halt meg. Nem sikítottam és szerintem még az összecsuklásomban sem volt semmi színpadias, egyszerű összeesés volt.

Beteg voltam, nagyon beteg. Egyszerű vérvizsgálattal kimutatható egyébként az egész. Semmi dr. House, rejtély vagy izgalom. Megállapították, hogy egy igen ismert betegségem van, ami rendszerint halálos. Tizenöt éves voltam és nem hülye. Az orvosok azt mondták van remény. Meg kell súgnom nektek egy titkot. Ha ezt mondják, akkor nagy a baj. Nagyon.

Az embereket Isten néha rossz csatába küldi. Szeretném azt hinni, hogy tévedésből és nem gonoszságból. Én ott voltam a frontvonalban pajzs és kard nélkül, teljesen fegyvertelenül. Arra vártam, hogy valaki megmentsen, de senki sem sietett a segítségemre. Én sajnos a való életben éltem és nem egy bestseller lapjain, ahol a könyv végére minden rendbe jön.