2015. július 19. Úgy
beleégett a tudatomba ez a dátum… ekkor lettem rosszul. Másnap már azt is
tudtam, hogy haldoklom. Nem voltam dühös vagy mérges nem rendeztem jelenetet,
nem voltak törött vázák a nyomom után. Egyszerűen csak azt mondogattam magamban,
hogy beteg vagyok és meg fogok halni, de az agyam képtelen volt ezt elfogadni.
Emmát a kórházban ismertem meg. Azt mondta nem vagyok elég
közel. Ha majd hányok, kihullik a hajam és lefogyok, akkor érezni fogom a halál
közelségét és az agyamban is tudatosulni fog, hogy ez a vég és semminek sem a
kezdete.
2005. július 20.
Ekkor közölték leukémiám van. Újabb fontos dátum, amit fel sem kellett írnom a
naptáramba. Nem sírtam aznap, sőt azután sem. Az orvosok felvázolták, mi a
helyzet és én is utánanézem a neten.
Az orvosom és a szüleim kitérő válaszokat adtak arra, hogy
rossz esetben mennyi ideig élek még. „Nem
lehetünk ebben biztosak” „Senki sem tudhatja” „Nehéz lenne megmondani”
- Mennyi időm van hátra?- kérdeztem meg a nővértől és
megragadtam a karját. Ő döbbenten pillantott felém, majd lesütötte a szemét.
- Én ezt nem tudom, az orvosa tudna erre válaszolni –
felelte és megköszörülte a torkát
- Már kérdeztem tőle, kérem – itt szünetet tartottam -,
mondja el – csak suttogni bírtam.
Azt mondta, hogy jó esetben a következő nyárig van
időm. De ez csalóka. Azt javasolta,
írjak egy listát arról, amit még szeretnék megvalósítani. Rámeredtem, én
ilyeneken még nem gondolkoztam és egyből az a film jutott eszembe, ahol öregek
váltják valóra a bakancslistájukat.
- Az ilyenhez én még túl fiatal vagyok.
- Olívia - kezdte, majd félrenézett - őszig csináld meg
azokat a dolgokat…
- De… - vágtam közbe -, de azt mondta, hogy van egy évem.
- Olívia, nézd a végére nagyon gyenge leszel. Van egy
csoport, akiktől kérdezhetsz, akik felelnek. Igazat mondanak, nem áltatnak, de
biztatnak és támogatnak. Felírta a címet és a telefonszámot. – A lányom is ide
járt – mondta, majd kiment a szobámból. Nem kellett megkérdeznem, tudtam, hogy
a lánya halott, hogy két méterrel a föld alatt van.
Amíg bent voltam a kórházban az állapotom javult. A
gyógyszerek, infúzió erővel töltöttem fel a testem, el sem tudtam hinni, hogy
haldoklom. Nem ilyen egy haldokló. Ismertették a lehetőségeim. Kaphatok kemót
erről rengeteget olvastam a neten, diétát is javasoltak vagy vannak kísérleti
gyógyszerek és megannyi lehetőség.
Én lehet, hogy nem voltam képes felfogni a betegségem,
viszont a nővérem és a szüleim talán túlságosan is. Úgy néztek rám mintha már
egy koporsóban, nem pedig csak egy kórházi ágyon feküdnék. Ők nem látták a
reményt.
Anyám éppen a ruháimat és a cuccaimat csomagolta.
- Szeptembertől nem megyek iskolába. Egy évet
kihagyok.
- Fogadunk magántanárt - mondta az anyám. Talán
látta a reményt vagy nem akart megrémiszteni.
- Nem akarom.
- Oké.
- Minden reggel sokáig fogok aludni.
- Ameddig csak szeretnél.
- Nem csinálok házimunkát.
- Rendben.
- Kell egy palacsintanap. Ez a kedvenc ételem.
Semmi diéta kedvéért nem mondanék le róla.
Anyám az ágyra tett bőrönd mellé ült
és sírni kezdett. Ha ennyire nagy kérés,
akkor lemondok a palacsintanapról. Tovább pakolt és közben csorogtak a könnyei.
- Otthonról fogok dolgozni - mondta és próbált
mosolyt erőltetni az arcára.
- De nézz rám, jól vagyok, erre semmi szükség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése