Azt mondják, hogy az emberek annyi terhet kapnak életük
során, amennyit elbírnak. Isten a legnehezebb harcokat a legjobb katonáinak
adja… na persze. Ha nem lenne olyan kilátástalan a helyzetem, mint most, akkor
talán nevetnék is. De nem teszem.
Itt ülök a monitor előtt és blogolok, mert senkinek nem
tudom elmondani, mit érzek. Ugyan van pár internetes barátom, de még ők sem
tudják a teljes történet, szóval itt vagyok és addig írok, amíg még élek és megtehetem, vagy
amíg meg nem gyógyulok. Nagyon nem mindegy mondjuk… Ne haragudjatok, de ha már
nem leszek beteg, abba fogom hagyni az egészet. Ahogy akkor is, ha két méterrel
a föld alá kerülök.
Ha már itt tartunk, nem hiszek Istenben, sem ebben a
túlvilági dologban. Ha pedig létezik, akkor üzenem neki, hogy nagyon kegyetlen.
A nehéz napjaimon ugyanakkor haragszom rá, annak ellenére, hogy nem hiszek a
létezésében. Fura és értelmetlen. De igényt tartok arra, hogy utálhassam.
Valakit okolnom kell. De térjünk is vissza hozzám. Első tény magamról: még nem vagyok halott. A hangsúly a még szócskán van.
Az gimnázium második éve utáni nyáron lettem először
rosszul. Már a tanév végén is voltak jelek, de betudtam év végi fáradságnak. De
akkor se lettem jobban, amikor tízig aludhattam. A tizenöt évbe belefáradt a
testem, és amikor megtudtam a diagnózist azt hittem, hogy végleg.
Egy nyári este estem össze anyu szülinapi partiján. Nem
volt nagy felhajtás, de apuval eléggé kitettünk magunkért. Én feleltem a
díszletért, a nővérem a kajafelelős volt, a húgom őrizte a titkot, apu pedig az
ajándékokért és vendégekért felelt.
Folyt rólam a hideg verejték, de nem akartam senkinek sem
szólni, nem akartam elrontani a bulit. Ha egy filmbe lettem volna, a pasim
karjai közé esem és ő elkap. De nem volt pasim. Őszinte leszek, még sohasem
volt pasim. Teljesen elkeserítő a helyzetem, igaz?
Vagy a házba menet a medencébe csobbanok…így képzelem a
jelenetet: a zene elhalkult volna a vendégek visszafojtották volna a lélegzetüket
én pedig lassított felvételben zuhantam volna a vízbe. Nekem ez az utolsó
verzió tetszett volna a legjobban, de nem így történt.
Épségben elhaladtam a
medence mellett és a fürdőszobában megmostam az arcom. A szemem alatt karikák húzódtak
és a szokásosnál is sápadtabb voltam. Aztán épségben ki is értem. Pár gyertyát
elfújt a szél ezért éppen azokat gyújtogattam, amikor összecsuklott a lábam, nem bírta el a súlyom. A gyertya lángja égett, az én lelkem lángja pedig
elhalványult. A lány, aki gyertyagyújtás
közben halt meg. Nem sikítottam és szerintem még az összecsuklásomban sem
volt semmi színpadias, egyszerű összeesés volt.
Beteg voltam, nagyon beteg. Egyszerű vérvizsgálattal
kimutatható egyébként az egész. Semmi dr. House, rejtély vagy izgalom. Megállapították,
hogy egy igen ismert betegségem van, ami rendszerint halálos. Tizenöt éves voltam
és nem hülye. Az orvosok azt mondták van remény. Meg kell súgnom nektek egy
titkot. Ha ezt mondják, akkor nagy a baj. Nagyon.
Az embereket Isten néha rossz csatába küldi. Szeretném azt
hinni, hogy tévedésből és nem gonoszságból. Én ott voltam a frontvonalban pajzs
és kard nélkül, teljesen fegyvertelenül. Arra vártam, hogy valaki megmentsen, de
senki sem sietett a segítségemre. Én sajnos a való életben éltem és nem egy
bestseller lapjain, ahol a könyv végére minden rendbe jön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése