Egyébként nem teljesen igaz, hogy egy általános vizsgálattal
kimutatható a leukémia. Mármint, hogy be tudják sorolni, mely altípusba is
tartozik a betegséged – és célzott, hatékony kezelést kaphass -, először
csontvelőt kell venniük. Igen, először én is teljesen megrémültem. Egyszerűen
csak otthon akartam lenni, nem értettem, miért nem tudnak már békén hagyni. De
aztán megígérték, hogy ezután hazaengednek, szóval már a hátamon feküdtem, a mellkasomat
a szegycsontomnál lefertőtlenítették és érzéstelenítőt is kaptam, majd egy
vastag, rövid tűvel néhány csepp csontvelőt szívtak ki. Nem mondom, hogy
kellemes volt, de ki lehetett bírni. Ezután leragasztották a helyét és végre
mehettem utamra.
Anya előttem ment, és a bőröndömet húzta maga után. Az én
kezemben egy kisebb táska volt, csak ezt engedte meg, hogy hozzam. Anya
teljesen aggódó üzemmódba kapcsolt, ami minden egyes pillanatban emlékeztetett
engem arra, hogy haldoklom. Amint kiléptünk az épületből, egyből megcsapta az
orromat a friss esőillat. Még mindig zuhogott, mintha dézsából öntötték volna,
mi pedig a szakadó esőben futottunk a kocsihoz. Anya már rég bent ült a volán
mögött, de én az ég felé néztem hunyorogva, és komolyan átfutott az agyamon,
hogy hiányozni fog ez. Megráztam a fejem, kinyitottam az autó ajtaját és
gyorsan bepattantam. Hiányozni fog a vihar nekem? Aki egész éltében utálta a
villámokat, az esőt és a párát. Úgy éreztem, kezdek megőrülni. De ugyanakkor,
az út hátralévő részén azon gondolkoztam, mi fog még nekem hiányozni ebből az
életből. Anyámra pillantottam, aki a vezetésre koncentrált, belőlem pedig
előtört a zokogás.
- Mi a baj? – kérdezte aggodalmasan és a szeme
sarkából rám nézett. – Fáj valamid?
Megráztam a fejem. Hogyan is magyarázhatnám el neki, hogy ne
okozzak neki még több szenvedést… Azt akarom, hogy örökre velem maradjon, hogy
ne hagyjon el soha. Pedig pont én voltam a probléma, én készültem itt hagyni
mindent és mindenkit, még hogyha nem szándékosan is.
- Csak örülök, hogy este végre majd a saját
ágyamban aludhatok – hazudtam szemrebbenés nélkül és figyelmem az ablaktörlőre
irányítottam.
Annyira jó volt a való életbe visszatérni és soha nem
gondoltam volna, hogy valaha is ennyire fogok örülni annak, hogy a húgom és a
nővérem veszekedését kell hallgatnom. Mosoly bujkált a szám szélén, éppen a
konyhaasztalnál ültem és müzlit ettem. Valami apróságon kaphattak össze, mindig
azon szoktak, de most az egyszer nem rájuk akartam kiabálni, hogy fejezzék már
be ezt a hülyeséget, hanem hallgatni őket. Amy gyors léptekkel szaladt le a
lépcsőn, Lilly pedig a nyomában volt és csak mondta és mondta. Aztán
észrevettek engem és a vita abbamaradt, szerintem még levegőt sem vettek egy
pillanatra.
- Sziasztok – köszöntem és felálltam az asztaltól.
– Most hozott haza anya – magyaráztam, mert teljesen ideges lettem attól, hogy
csöndben engem figyelnek. Amy közelebb jött és szorosan megölelt. Pár
pillanatra ledöbbentem, mert a nővérem egész életemben utált engem. Tényleg így
volt, nem viccelek. Aztán Lilly is odajött, majd átkarolt és azt suttogta, hogy
hiányoztam. Felnevettem, kibontakoztam a karjaik közül és visszaültem az
asztalhoz.
- Ne vicceljetek, hisz csak egy hétig voltam távol
– jegyeztem meg, de valójában azt akartam mondani, hogy ők is nagyon hiányoztak
nekem. De erre képtelen voltam.
Vacsora után felmentem a szobámba, leültem az
ágyamra és hátradőltem, majd a plafonra festett csillagokat kezdtem el bámulni.
Nem is emlékeztem pontosan, mikor is készítettem őket, de elég bénák voltak, ez
volt az igazság. Nem voltak tökéletesek, de amikor szomorú voltam órákon át csak
bámultam őket. Megnyugtattak. Elszorult a torkom és a sírás kerülgetett.
Hiányozni fognak a csillagok…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése