4. Családi vacsora

A kórházból hamar megkaptuk az eredményeket és az orvosokkal, valamint a szüleimmel együtt egy kísérleti gyógyszer mellett döntöttünk. Azt mondták, hogy ezzel van a legnagyobb esélyem a gyógyulásra. Ez olyan meggyőző érv volt, hogy nem volt helye vitának. Ha pedig nem válik be, még mindig ott van a kemó.

Szóval otthon maradhattam, szedtem a felírt pirulákat és reménykedtem a gyógyulásban, valamint hetente többször be kellett mennem a kórházba ellenőrzésre. Életben akartam maradni, leérettségizni, szerelembe esni, majd csalódni. Mindent akartam.

Már két hete szedtem a gyógyszert, de volt pár mellékhatása, amire ugyan előre figyelmeztettek, de nem voltam felkészülve rá.

Mindannyian az asztalnál ültünk egy szombat este, én csak a villámmal ide-oda rendezgettem az ételt a tányéromon, egyáltalán nem voltam éhes.

- Talán nem ízlik? – kérdezte az anyám, majd minden figyelem rám irányult.

- Nagyon finom – nyugtattam meg -, csak egyáltalán nem vagyok éhes – vallottam be, majd leraktam a villát. Kavargott a gyomrom, pedig csak pár falaltot ettem. Hányingerem volt.

- Anya, akkor elmehetek ma a bulira? – kérdezte Amy reménykedve. A haja tökéletesen állt, profi volt a sminkje, csak ruhát kellett volna cserélnie és indulásra is kész lett volna.

- Már mondtam, hogy nem nyitok erről vitát. Nem mehetsz. – vágta rá. Hitetlenkedve nézett a testvérem anyámra.

- Most komolyan? Mindenki ott lesz, aki számít. Nyári szünet van, iskola sincs. Miért nem mehetek? – kérdezte dühösen.

A szüleink furcsa pillantást váltottak, tudtam mire megy ki a játék. Megtiltanak valamit, pedig tudják, hogy meg fogják engedni. Azt fogják mondani, hogy egy feltétellel. És így olyan érzést keltenek benned, mintha jól jártál volna, pedig nem.

- Jó, oké – bólintott anya beleegyezően -, elmehetsz.

- Köszönöm, köszönöm – örvendezett Amy és azt hittem még ugrándozni is fog, de továbbra is ülve maradt.

- De van pár dolog, először is éjfélre itthon kell lenned – közölte a tényeket az apám.

- Hamupipőke – ugrattam a tesómat, aki gyilkos pillantást küldött felém, Lilly pedig elkezdett kuncogni.

- Legyen kettő – alkudozott a nővérem.

- Egy óra a maximum.

- Oké – vágta rá Amy. – Ennyi? – kérdezte és már állt is volna fel az asztaltól.

- Olívia, neked nem lenne kedved menni? – kérdezte az anyám, én pedig éppen ittam és majdnem kiköptem a vizet az asztalra.

- Nekem? – kérdeztem vissza értetlenül. – Meg sem vagyok hívva – magyaráztam és leraktam a poharamat.

- Én is mehetek? – kérdezte a húgom, de apa és anya egyszerre vágta rá, hogy szó sem lehet róla. Csalódottan dőlt hátra a székben, de nem firtatta a dolgot.

- Miért akarjátok, hogy elmenjek bulizni? – szegeztem a szüleimnek a kérdést, és egyre idegesebb lettem. Talán azért, mert tudtam a választ. – Gyógyszert szedek, amitől meg fogok gyógyulni – kiabáltam és felpattantam az asztaltól, a szék pedig, amin addig ültem, a hirtelen lendülettől hátraesett.

- Én csak – hebegte az anyám könnyes szemekkel -, azt hittem szeretnél kimozdulni itthonról.

- Ha akarnék, akkor szerveznék saját magamnak programot – magyaráztam. Aztán Amy-re néztem, aki ledöbbenve hallgatta az eseményeket. Remegtem az idegességtől. Mit jelent ez? Azt hiszik, hogy meg fogok halni? – Igazatok van, el kell menjek innen. Nem bírom ezt a légkört, fullasztó. Amy, majd úgy teszek a buliban, mintha nem is ismernélek, oké? – kérdeztem és a szobám felé indultam, át kellett öltözzek.

Ennyit a békés és nyugodt családi vacsorákról.